Gondolatok a méhkaptár tervezéshez!

A közösségi oldalak tele vannak kérdésekkel kaptárügyben. Melyiket válasszam? Mi a tapasztalat egyikkel, másikkal? A gyakorlott méhész többnyire azt válaszolja vissza, hogy kérdezd meg ezt vagy azt, leginkább a közeledben dolgozó "öregrókát", többen javasolják a magyarított- vagy magyar Dadantot! Kérdés az is, hogy fából vagy műanyagból legyen az legyártva, mekkora legyen a keretméret, fekvő vagy rakodó ? 

A keretméretet illetően a "Kaptárkérdésről I." című blogbejegyzésemben már egyszer állást foglaltam. Ha  most mégis újra előveszem a témát az azért van, mert tisztázni kell, hogy mindezt miért teszem. Az elmúlt 100-150 évben  ezrével keletkeztek különféle kaptárok, de egyik sem tudta, ma meg méginkább nem tudja a jelenkor követelményeit megfelelően kielégíteni. Ezek a kaptárok drágák, magas  költségüknél fogva hozzájárulnak a méhészetek gazdaságtalanságához, összehasonlít-hatatlanságuknál fogva lehetetlen kialakítani egy igazán elfogadható, hatékony termelési módszert.  Legalább 80-100 évvel vagyunk lemaradva!

 Kezdjük a kaptár anyagával! Nehezen barátkozom meg a műanyag kaptárakkal, mert a műanyagok a felhasználás után még néhány száz, esetleg akár 1000 évig szennyezik(!) a Földet, madaraink közül a harkályfélék előszeretettel fúrnak lyukat az oldalukba, stb. Előnyük a méretpontosság, a jó hőgazdálkodás,  a viszonylag alacsony tömeg, valamint előállításuk esetén a viszonylagos olcsóságuk lehet akkor,  ha szabványosítottan, tömegesen lehet gyártani, lehetőleg kettő, legfeljebb három típusban!

A fából készített kaptárok egyetlen biztos előnye, hogy természetes anyagból van, lebomlása szinte nyom nélküli! A mai világban viszont egyre inkább baj, hogy sok élő fát kell kivágni, elpusztítani. Megfontolandó!

Fekvő vagy rakodó? Véleményem szerint csak a rakodó, nemcsak azért, mert Örösi Pál Zoltán szerint is a rakodó a világ legelterjedtebb kaptárja, hanem mert magam is  kipróbáltam méhészéletem  rövid  kb. 65 éve alatt majdnem valamennyit és mostanra - mintegy 25 éve - kikötöttem az "egységes" keretméretű fészek és a félboconádi méretű méztéri fiókkal szerelt  rakodókaptár mellett. 

Hogy miért nem vettem át a megszokott, nyugaton elterjedt keretméretek közül valamelyiket, hiszen a nálunk fellelhető "nyugatimádat" ezt diktálta volna? Vagy a közkedvelt NB. méretet? Egyszerű a válasz, mert mások a természeti viszonyok itt mint tőlünk nyugatabbra!  Kérem, vegyük elő a térképet vagy a földgömböt, látni fogjuk, persze  ha akarjuk a különbséget! A  NB. fészek mellett azért nem döntöttem, mert  feltalálása óta jelentősen megváltoztak a termelési viszonyok, megjelent nálunk is az atka és nem akartam, hogy a lépek átfüggeszthetők  legyenek, így az akkoriban divatos  védekező anyagokkal többször terhelt lépek lehetőleg ne kerüljenek a méztérbe. Valamint az is ellene szólt, hogy  a legtöbb méhész ritka kivétellel, az ismert akácméz imádat miatt rendre kipergeti a fészeklépeket is!

Túl sokféle kaptárban igyekszünk hatékonyan dolgozni, ami nem megy! Nincs sok ideje a magyar méhésztársadalomnak, hogy a mostani gyakorlatot folytatva, vagy visszalép a XX. század eleji fejlettségi szinthez,vagy inkább 1-2 kaptártípussal ( mint Argentinában, Olaszországban, Izraelben) dolgozva felvirágoztatjuk a mi magyar méhésztársadalmunkat.

Ma már nincs helye a rivalizálásnak, az érzékenykedésnek! Értsük meg, a méhésznek  a másik méhész  inkább csak versenytársa és nem az ellensége!!